Ma még nem írtunk semmit

 

(kiharang mögé, beharang elé)

Ma tartottunk egy rögtönzött szerkesztőségi ülést. Online. Ment a pacsi körbe-körbe mint körhintán a szédület. Milyen jókat írtunk, mondta egyikünk, mire a másikunk rácáfolt, naná, ahhoz képest, ahogy a csapat játszik, nem is olyan nehéz. Ne kisebbítsük érdemeinket, riposztolt erre valaki, amire válaszul megállapodtunk abban, hogy magunkról kifele és egymás közt is csak szuperlatívuszban kommunikálunk. Én csak bólogattam, mert ezt a dresszkódot nem ismerem, és a telefont még a Teams megbeszélések alatt is mindig kint hagyjuk a kocsiban, nehogy ellophassuk egymás témaötleteit. Ergó nem tudtam guglizni, de amúgy sem érdekel a divat, ha a többieknek fontos, tőlem járhatnak tetőtől talpig szuperlatívuszban, inkognítóban, vagy kimenő kimonóban. Az ő dolguk. Nekem csak egy dolgon járt az eszem, de azt akartam, hogy a többiek mondják ki.

– Figyuszskacok! Szép dolog a múlt, de még szebb a jövendő! Holnap nagyon szépet kell írni valakinek!

– Miért pont nekem? – kérdeztek vissza a srácok.

– Azért mert ma én írok!

– Te, bombahoppa? Ma? Pont Te?

– Igen, és tudjátok miért? – értetlenül néztek rám, így irányított kérdést kellett feltennem nekik. – Nem tudjátok, látom rajtatok. Válaszoljatok csak, mit írtatok már ma?!

– Mi? – egyszerre kérdeztek vissza a többiek. – MA MÉG NEM ÍRTUNK SEMMIT!