A pokolba vezető út nincs kikövezve, szegélyekkel sem övezett, olyan mint egy végeláthatatlan, hömpölygő folyó, ami nem tart sehova és nem tudni merre leljük a forrását. Maga az út sokkal veszélyesebb mint a megérkezés, hiszen, hogy mi vár rád a végén, azt már tudod. A derbi előtt tele voltam reményekkel, bíztam benne, hogy valami váratlan fog történni, valami nem odaillő, valami amit már régóta keresek, valami amit már kezdtem feledni, valami amiben már egy ideje nem volt részünk, és nem, nem, nem valami romantikusra gondolok, hanem szilaj, vad tűzben fogant forróságra, ami azonnal felemészt ha hozzáérsz. Mélyen, legbelül tudtam mi vár rám, mégsem voltam hajlandó elfogadni mindezt, megtagadtam a valóságot, önző voltam és makacs. Kellemetlen érzés részese lenni egy olyan világnak, amiben tehetetlenség állja utad minden sarkon, ahol csupán külső szemlélő vagy, egy végtagok nélküli, lebegő torzó, guvadt, szomorúan ülő szemgödrökkel. Pásztázó, sóvárgó tekintettel szemlélődő amorf lény, ki másra nem jó, csupán betöltse a teret.
Körülötted zajlanak az események, folynak a történések, látod a dolgokat, nem csak nézed, de szólni nem tudsz, nem jön ki hang, némán ordítasz, üvöltesz, hogy elég, ne legyen tovább, szúrjatok, döfjetek le inkább, csak ezt ne tovább. Senki rád sem hederít, meg nem hall, kiknek megadatott, hogy tudnak járni és karjaikkal integetni és végtelen bosszantón viselkedni, ők azok, kik rólad tudomást sem vesznek. Vannak ugyan sorstársak, hasonló lények, hasonlóan szomorú ábrázattal és cselekvésre képtelen felépítéssel, nevezhetjük őket rokonlelkeknek, egy-kettőt közelebbinek, akár sorstestvérnek is. Ők azok, kikkel kommunikálsz, tekintettel kardoztok, néhol sebeket ejtve egymáson, könnyeket hullajtva, némán sírtok. A pokolban az élet elviselhetőbb így, hogy ők vannak, ettől még, kik lábakkal és karokkal rendelkeznek, minden héten legalább egyszer hatalmas, sötét tollakkal, torzód csiklandják majd beléd marnak, tépnek, marcangolnak végül megölnek, hogy másnap újraszülethess és a körfolyamat ciklusra járjon.
Mai napig nem tudom, hogy mit követtem el, hogy ebbe a világba születtem bele, nem magam választottam, engem ide raktak mert itt a helyem. Gyötörnek ezek a gondolatok. Aludni sem tudok már, felkelek többször, mit felkelek, csatak izzadtan riadok és nyugszom meg, hogy szerencsére nem abban a világban vagyok. Itt, ebben a világban vannak végtagjaim, van két lábam és karom, a fejem a helyén van, tudok beszélni és rendesen sírni, ha akarok. Ebben a világban el tudom mondani, ha valami nem tetszik, elmagyarázhatom másoknak az álláspontomat, ezek a mások meghallgatnak és szépen válaszolnak, még akkor is, ha nem értenek velem egyet. Hasonlóan vannak itt is rokonlelkek, ők már nem sorstestvérek, cimborák ők, kikkel együtt nevetünk azokon kiknek nincs két lába és karja mégis futnak céltalanul és kiabálnak artikulálatlanul. Kinevetjük őket, mert nem tudják azt amit mi tudunk, mi ügyesebbek vagyunk, hiszen van két lábunk meg karunk és szép kerek fejünk. Jó lenne végre ha megértenék, hogy attól, hogy ők mások még lehet a dolgokat rendesen csinálni, nem kell mindig ugyanazt csinálni.
Érdekes dolgok ezek. Bántóak ezek a gondolatok, hogy állandóan itt motoszkálnak a fejemben és nem hagynak nyugodni, mindig előtérbe tolulnak. Az lehet a probléma, hogy táplálom őket és játszom velük ezért ragaszkodóvá váltak, mégsem ölhetem meg őket, hiszen az embertelen volna. Végül azt találtam ki, hogy megosztom őket, olyan mintha állandó, teljes idős dajkát fogadnék, ki helyettem gondozza őket és hetente csak egyszer kell rájuk néznem. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy megszabadultam ettől a problémától, azóta sokkal jobban alszom, már nem riadok fel olyan sokszor, volt már olyan éjszakám is, amit teljesen át tudtam aludni. Mégis arra keltem legutóbb reggel, hogy már nem tudtam melyik a valóság, csak vakartam a fejem és hirtelen mindenhol viszketés fogott el, lenéztem és majd beleszédültem a látványba, bombahoppa trilobitái a lábamat rágták.
Most itt ülök a gép előtt, lábak nélkül és a klaviatúrát verem a még meglévő kezeimmel. Visszatértek a gondolatok és tovább gyötörnek, újabb hét, újabb események, megint folynak a történések és megint tehetetlennek érzem magam. A gondolataim közben felfalták a dajkát, lehet ki kéne őket szerveznem, szívesen fizetnék azért, hogy a rohadékok végleg eltűnjenek az életemből, a valóságomból, valahogy rá kéne venni valakit, hogy holnaptól ez már az ő munkája, problémája legyen. Félek, mert jön a hétfő, szinte rettegek, hogy a gondolataim a hétvégén majd lesből támadnak rám és megölnek, kérem valaki nyugtasson meg, hogy ez nem a valóság, mert a valóságban a dolgok rendesen mennek. Közben a trilobiták már a köldökömön keresztül szívják ki a belsőségem, jókat szürcsögnek mégsem érzek semmit, megint rám tört a nihil. Lehet váltanom kéne. Kedvelem a monotonitást.
Gondolatok tűnjetek a fejemből, tűnjetek el örökre. Mintha oldódna a kínzó fájdalom valamelyest és mintha tényleg, újra érzem a lábam, a trilobiták mégsem rágták le tőből, ezek a hallucinációk teljesen kikészítenek. Jobb lenne már túl lenni az egészen, átugrani, megkerülni, nem a részese lenni, mégis, újra és újra álmodunk ezzel mert a világ amiben nem akarunk létezni, tulajdonképpen az egyetlen valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.