Fő a fejünk, hogy mit írjunk beharangozónak? Pláne, hogy ki? És mit? Nagy gondok nyomják a szerkesztőség vállát. A felelősség ugyanis óriási. Ti várjátok az újabb olvasnivalót, mi várjuk az újabb utalásokat. Bombahoppa például sokat utal arra, hogy a sörfőzés neki már-már fontosabb, mint a csapat. (Nem a szerkesztői csapat, hanem a juventusi csapat. A szerkesztői csapatnál nem lehet fontosabb a sör sem, és semmi más. Mert mi mindennél fontosabbak vagyunk egymásnak! Egy mindenkiért, mindenki egy(et)ért! Pláne úgy, hogy kizárólagos írói és majdnem-kizárólagos olvasói is vagyunk egyben a blognak. 4 író és 4 olvasó. És ha mindenki ír 4 beharangozót, az már 4x4 + 4x4 = 32, ugye, Tigris?)
Szóval hogy lesz ez a meccs. A Violák, a lilák, az olasz UTE, a gyűlölt Fiorentina ellen. Vannak olyan mendemondák, amelyek szerint annyira utálják a firenzei ultrák a Juventus szurkolóit, amennyire egy valamirevaló juventino utálja az Izé drukkereket. És ha az Izé drukkerek is legalább ennyire utálják a Viola szurkolókat, akkor kész is a dél-amerikai sorozatba illő gyűlölet-háromszög, az odium triangulare, ahogy a latin mondja. (Már ha nem lenne halott szegény latin.)
"Nagylány lettem érzem igen újra Szanaszét marta a bugyimat az Ultra" |
Firenze egyébként szép város. És gazdag. Eredetileg ott gyártották például a Medicin labdát. A kulturális élete is virágzó volt évszázadokon át. A városban jött világra Generalissimus Max, született Dante Alleghri, illetve a kis hazánkban sokkal ismertebb és méltán népszerű Bódi Gucci. Drága Isten arra kérlek, amíg élek Juvét nézzek, Allegritől a kispadot elvegyétek! Aranyeső a SeriA-ba', bevesznek a Szup' Ligába, jaaj jaj de Bejám be ám! Védekezés a pályákon, új zakó is a pályákon, bíró úr én nagy színész vagyok! Jó sok lóvé a céerhétbe', béelt kívántam előtte, jaaj elbasztam nagyon!
A Verona elleni győzelmet egyébként én az egész rendszer elleni győzelemnek éltem meg. Nem vagyok egy hőzöngős típus, nem vagyok az összeesküvés-elméletek híve, mindenesetre amit a Juventus-szal csinálnak az utóbbi időben (a zöld asztalnál, a bírók közreműködésével a pályán), az nálam is elérte azt az ingerküszöböt, hogy Kean második elvett gólja után mindenkit elküldjek a kurva anyjába, akinek ehhez köze volt. Aztán olyan elánnal ráztam az öklömet, mutogattam a monitornak a két középső ujjamat és közben ugráltam örömömben a győztes gólunk után, amilyet utoljára talán a "nagyfaszú" Simeone vezette Atléti elleni 3:0-ás BL sikerünket követően éltem át. Azóta sokat lankadt a fa... lelkesedésem. Többször estem apátiába. Nem egy ízben megfogadtam, hogy nem nézem a meccseinket, nem olvasom naponta többször a csapat körüli híreket, mert minek? Nem érdemli meg ez az elzüllött banda. Ez a győzelem viszont sorsfordító lett. Visszatért a lelkesedésem, visszatért az a fajta pozitív düh, amit Olaszország legnépszerűbb és egyben leggyűlöltebb csapatának szurkolója érezhet csak: minden áron meg kell mutatnunk, hogy ezt a csapatot, klubot, közösséget NEM LEHET ELTAPOSNI. Nem, rühes FIGC kutyák, nem, tetves Ceferin, nem, senkiházi ellenszurkolók! Akkor sem, ha azt látjátok, a mocsokban rohadunk rég.
A srácokon is végre azt a tüzet, azt a lendületet, azt a hozzáállást láttam, amit magamon éreztem. Remélem a csapat életében is sorsfordító lesz ez a siker. Mert legyen bármi, legyünk a Serie B-ben, legyünk duplahetedikek, legyünk anyagilag rottyon, legyünk identitásunkat tekintve kisemmizve, legyenek ad hoc jellegű elképzeléseink a jövőt illetően, legyen kilátástalan minden, mi mégis csak a Juventus vagyunk. A JUVENTUS. A győzelem, a sikeresség, az egységesség, az úttörőség képviselői, megtestesítői, élharcosai. Hiszek benne, hogy egyszer újra azt mondhatjuk majd, mint nemrég 9 éven keresztül: Veni, vidi, vici!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.