A macska és a varjú

Igaz történet következik. Ma a sztrím lekapcsolt a 92. percben. Nem kapcsoltam vissza, minek. A család elindult shoppingolni, menjenek csak gondoltam. Hívnak, a macska fogott egy madarat. Erről szól a bejegyzés, Edgar Allan Poe A holló című művének felhasználásával.

Egyszer egy bús ebédtájon, míg borongtam zsongva, fájón,

S furcsa passzok altatgattak, holt mesékből vén bazár,

Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,

Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.

"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,

Az lesz, más ki lenne már? "

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak lepkeember

Hálója mélyén fantom rejtelemmel húnyt el mind reménysugár,

És én vártam: hátha virrad, s a sok vén betűvel írt lap

Bánatomra hátha írt ad, szép Csempionom halva bár,

Fény leánya, angyal-néven szép Csempion halva bár,

S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng, és violán bús selymü zengés,

Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszony suhogva jár -,

Rémült szívem izgatottan lüktetett, s én csititottam:

"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,

Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,

Az lesz, más ki lenne már? "

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,

S "Európa Liga" kezdtem, avagy Konferencia, megbocsájtja, ugyebár?

Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm, és Ön meg roppant

Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,

Nem is hittem a fülemnek. " - S ajtót tártam, nyílt a zár:

Ő volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,

Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;

Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,

Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Zebravarjú " - halk, sovár

Hangon én búgtam: "Zebravarjú" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,

Ez hangzott, s más semmi már.

S hogy szobámba bevittem, mert elázott s éhezett,

A viola alázott, Mandragora kést élezett,

S szóltam: "Persze, biztosan csak meglebbent a lepkeháló,

No, te madár, most megetetlek, gilisztával teletál, ó,

Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy begy telejár,

Majd elengedlek, s repülhetsz bármerre már! "

Azzal ablakom kitártam, s íme garral, hetyke-bátran

a zebravarjó kireppent, mesebeli kis madár,

S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt, és fennenhordott

Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt, s mint kit helye vár,

A baromfi udvar tetején megült, mint kit helye vár -,

Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon, ében méltóságu tollmezében,

Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a kis madár -,

S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,

Zebravarjú vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,

Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plutói mély, vad ár? "

S szólt a varjú: "Sohamár".

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén

Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,

Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,

Kit, hogy felnézett, tetőgerincen így várt egy madár,

Egy madár mind felett, egy ilyen szörny vagy madár,

Kinek neve: "Sohamár".

S fenn a csöndben büszkén ülve, az a varjú egyedűl e

Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;

Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,

S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messziszáll,

Mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll. "

S szólt a varjú: "Sohamár! "

Megriadtam: zebramacskám mögötte osont, mily találó -,

"Baj lesz", szóltam, "ennyit tud csak, s kész a szó- és igetár";

Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott

Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,

Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,

Ezt, hogy "Soha - soha már! "

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, ahogy kergetőztek

Zebramacska, pingpongasztal és madár;

És a lágy pázsitra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,

Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,

Átkos, ős, vad, furcsa varjúm titka mily bús nyitra jár,

Mért károgja: "Soha már"?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,

Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;

S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,

Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,

S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,

Ő nem nyomja -, soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén, látatlan égnek

Füstölők, s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;

"Bús szív", búgtam, "ím a szent Ég szállt le Hozzád, égi vendég

Hoz vigaszt, és önt nepenthét, s felejtést ád e pohár,

Idd, óh, idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár! "

S szólt a varjú: "Soha már! "

"Látnok! " nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!

Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,

Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,

Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -,

Van... van balzsam Szériádban?... mondd meg -, lelkem esdve vár... "

S szólt a varjú: "Soha már! "

"Látnok! " búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!

Hogyha istent úgy félsz, mint én, s van hited, mely égre száll,

Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,

Angyal-néven szép Csempionom, kit nem szennyez földi sár,

Átölel még szép Ligám, aki csupa fénysugár? "

S szólt a varjú: "Soha már""

"Ez legyen hát búcsúd! ", dörgött ajkam, "menj, madár vagy ördög,

Menj, ahol vár vad vihar rád és plutói mély határ!

Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,

Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el e csuszdát, rút madár!

Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el csúszdám, csúf madár! "

S szólt a varjú: "Soha már! "

A sztorinak vége, de a madárnak nem, macskám elkapta, s általam menekül

Bár szárnyán többé toll se lendül, és csak bent ül, egyre bent ül,

Ketrec sápadt árnyékából el nem űzi tél, se nyár!

Szörnyü szemmel ül a varjú, alvó démonhoz hasonló,

Míg a macska rájaomló tekintetén roppant árnya száll,

S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,

Fel nem röppen - soha már!