A veronaiakhoz

 

Caius Valerius Catullus: A veronaiakhoz (XVII)

Rozoga, rosszul ácsolt hídja van Veronának,

hol táncolni szeretne ünnepnapon a nép,

de fél: a másodkézből vásárolt deszka korhad,

és mocsárba szakadhat az ócska szerkezet.

Épüljön s legyen erős az új híd, bakugrásra

s táncra alkalmas, járják a csürdöngölőt rajta

Mars papjai, és hadd hogy nevessek egy nagyot!

Mert él egy polgártársam itt és szívesen látnám,

hogyan röpítik egy nap – persze fejjel előre –

oda, hol legnyálasabb s legbüdösebb a láp.

A férfiúnak nincsen annyi sütnivalója,

mint kétéves kisdednek, kit még papája ringat.

Egy lányt vett feleségül, kedvest, virágzó szépet,

érzékenyt és gyengédet, kire vigyázni kéne

és mint a ritka kincset, dugdosni más elől,

de nem! Csak hagyja, játsszék mással vagy önmagával

kedve szerint, miközben ő lomhán elnyúlik

ágyában, mint árokban a levágott, vizes rönk.

E dög csak annyit eszmél, mintha semmi se lenne,

nem hall, nem lát, nem érez, nem tudja, hogy mi van,

hogy él-e, vagy sem, azt sem képes megmondani.

Ezt a fickót szeretném belevágni a lápba,

hátha letargiáját végül levetkezi,

s közönyös, bamba énjét a láp sarában hagyja,

mint patkóját az öszvér a ragacsos agyagban.