Nyerni kell ma este, vita nincs. Nyerni is fogunk. Kínkeservesen, de nyerünk. Térjünk hát a lényegre!
Sikerült élőben megtekintenem a Sepultura búcsúkoncertjét.
Ezer szállal kötődöm hozzájuk, mégis el tudtam menni mindenféle elvárás nélkül. A Cavalérák kilépése óta (vagyis 28 éve) nem láttam őket élőben, de sokakkal ellentétben szorosan követtem a munkásságukat. Voltak persze albumok, amik nem ragadtak meg, amiknek a mélyebb megismerését sosem tartottam fontosnak (nem éreztem a hívást). Voltak időszakok, amikor nem ők voltak az elsők a zenei kedvenceim listáján. Mégis, végig ott voltak az életemben. Ha máshol nem, a régi szép emlékek felidézésének háttérhangjaként mindenképpen.
Az első barátnőmmel ugyanis a Sepultura szeretete volt az első közös pont. 1997-et írtunk, amikor elkezdtem a 4 osztályos, leendő párom pedig a 6 osztályos gimnáziumot. Mindketten menzásak voltunk. Egy nappon arra lettem figyelmes, hogy ahogy belépek az étkezdébe, egy lány Sepulturás pólóban vár a sorára. Először nem akartam hinni a szememnek: hogy-hogy egy ekkora (kb. 13 ezer fős) kisvárosban, ebben az évben (amikor nem volt még otthoni internetünk, nem voltak állandó híreink mindenféle zenakrokról - kivéve a havonta megjelenő Metal Hammert) annak a brazil együttesnek a pólójában feszít valaki, amelyikről úgy gondoltam, senki más nem hallgatja, nem szereti úgy, hogy emiatt alig kapható pólót vegyen magának, ahogy ez a lány... És aztán amikor megfordult, még az is kiderült róla, hogy kifejezetten csinos. Vettem hát a bátorságomat és... Oké, nem voltam egy kifejezett latin lever, sokkal inkább egy szőrtelen pöcsű és önbizalomhiányos kiskamasz... Szóval írtam neki egy levelet, és megkértem a legjobb barátomat, hogy adja oda neki. Odaadta, a Lány válaszolt, randit kértem tőle, aztán nagyjából 4 hihetetlenül boldog hónapot töltöttünk együtt. Aztán nem szakítottunk, csak valahogy elsikkadt a kapcsolatunk. Mégis, ő volt az Első, és vele volt nagyon erős közös pont a Sepultura nevű brazil törzsi metált játszó banda.
Ez a banda jött most Budapestre, állításuk szerint elbúcsúzni a közönségtől. Tudjuk jól, hogy ez ebben a zenei szcénában sem jelenti feltétlenül azt, hogy valóban visszavonulnak. Engem azonban ez egyáltalán nem befolyásolt. Szükségem volt a nosztalgiára, szükségem volt a kikapcsolódásra, szükségem volt arra, hogy 42 éves kétgyerekes házasemberként elutazzak két barátommal Budapestre, megnézzek négy kevéssé rokon metál muzsikát játszó együtteset, hajnal háromig egy Mekiben töltsük az időt, másfél óra alatt tegyük meg a 40 perces utat el a Nyugatiba, és a félötös a postavonattal utazzunk haza. És megcsináltam. És kurva jó volt.
Ahogy a Sepultura is. Oké, előtte sem a Jesus Piece kásás hard core-ja, sem a Jinjer női vokállal tolt metalcore-ja nem győzött meg, de felvezetésnek nagyon jó volt. Ahogy az Obituary zsigeri és rutinból lenyomott trash zakatolása már kifejezetten megfogott, a Sepultura meg úgy, ahogy volt zsebre tett. Szó sem volt nosztalgiáról, a szónak abban az értelmében, ami egy poros, szürke, pókhálós élményt nyújtott volna. Ahogy említettem, összehasonlítási alapom nincs, ám így is elmondhatom, hogy ilyen friss, jókedvű, energiával teli zenélést, a teljes diszkográfia maximálisan korrekt megjelenítésével nem azoktól várna az ember fia, akik 40 éves pályafutásukat zárják le éppen. Márpedig a Sepultura éppen ezt csinálta. Én meg velük ugráltam, üvöltöttem, pogóztam, hörögtem. A koncert minden másodperce kitörölhetetlen emlék marad, ahogy a "Sepulturás csaj" emléke is kitörölhetetlen lesz.
Bovénak pedig a legjobbakaat kívánjuk! Szorítunk érte és a felépüléséért. Veled vagy, Edoardo!
