Állítólag a változás kihozza mindenkiből a legjobbat. Ebben bízva csütörtöktől inkább új munkába temetkeztem. Végrendeletem nincs, járjanak el a jog szellemében utánam, de HAT LÁB mélyen már nem bánt az igazságtalanság. Reméltem, ha túl sok az információ (belépőpapírok, vérszerződés, kötelesrész felosztása, új szabályok és terhek), akkor a zajban már nem bánt a való. Tegnap még sört sem ittam. De most megfordult a világ és Te kirángatsz a még friss sírhantomból, lerázom magamról a rögöket, megköszörülöm a torkom, megropogtatom az ujjaim és készen állok a hétvége hiábavalóságára.
Már megint arra ébredtem, hogy a lerágott lábaim helyett újak nőttek és a kikapart szemeim helyén olyan új, apró, fényérzékeny hólyagok duzzadnak egyre kínzóbban, amik pár óra múlva fájdalmasan felfakadnak és néznem kell és hallanom kell és tűrnöm kell, ahogy a mindent körülvevő reménytelenség felfalja a jövőt. A megszűnő oltalmazó fájdalom helyét átveszi a külvilág sivár mulandósága, és mivel éjjel elvesztettem a fogaimat, az öncsonkítás lehetősége elveszett számomra. Vérző szájjal nyalogatom a zárt szoba üresben forgó kilincsét belülről, már érzékelem a hajnal beszivárgó fényeit a zárka biztonsági üveg ablakán keresztül, hallom a folyosó zajait, az ajtócsapódásokat, az éles sikolyokat, az eszement kacagásokat és az elhaló hörgéseket. Nyikorogva gurul, majd megáll az ételeskocsi, kattan a zár és a rózsaszín panda alul betolja a moslékot, valami milánói makaróni-szerű snack kaja, mellette egy párás, műanyag palackban valami darabos, barnás-sárgás színű, többszörösen újra hasznosított folyadéknak tűnő, se nem híg, se nem sűrű folyadék, talán hamis kávé, esetleg hamis kakaó. A kocsonyás-zselés soknemű és folyékony fázisba igyekvő elegy úgy néz ki, mint ha mélyhűtött, kiolvadó híg bélsár lenne és olyan az íze is és a szaga is. Bár covidos lennék, de ez a Pokol.
Minden érzékemmel szenvedek. Ez Milánó. Ki kell szabadulnom. Fel kell ébrednem. De egybefolyik az álom és a valóság, az egyik szörnyűségesebb, mint a másik, megkülönböztethetetlenek. Hétvége van, meccsek. De nem játszunk, kimaradás már megint, mint a BL-ből. Jobban ízlett a mínusz tíz pont, az legalább egy állandó hétvégi mókuskerék volt a maga érzéketlen valójában. Most meg hétköznapi meccseket játszunk, amiket valami érzéketlen gonosz erő rajtam keresztül közvetít ki a nagyvilágba. A világ minden szurkolója általam nézi a meccseket, engem bámul, engem szidalmaz, rajtam keresztül gyűlöl és imád. Engem dobál a mobiljával, engem szakít le a falikonzolról és belőlem tapossa ki a fénykibocsájtó diódaként halványan pislákoló, egyre újranövő idegsejteket. Regenerálódás. Gyűlölöm ezt a szót. Elmúlás. Hogy vágyok rá. Egy egyszerű "nincs tovább" olyan széppé tenné a jövőt.
Örlődöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.