Visszatértünk! – Igazságmenet 6. rész


Az ötödik rész folytatása



A Dzsúszbemiaszar (hívják Szarszívónak is) Dante Poklához hasonlatosan körkörös felépítésű. Ez a hely egyre mélyülő bugyrokkal, egyre kevesebb bűnössel, de egyre súlyosabb bűnökkel teli. Ezen az egyirányú úton nincsen alaptábor, nem segítenek serpák, mindenki csak magára van utalva. Ahogy mondani szokták, a Pokolba vezető út jó szándékkal, a Pokol viszont gonosztettekkel van kikövezve, és a gonoszság nem ismer sem Istent, se Hazát, a Gonosz bizony internacionális. Mi Tigrist kerestük a Pokolban és tudtuk, hogy már utunk vége felé járunk. A Nagyragadozók Háza az utolsó stáció, a Pokol legmélyebb bugyra, ahol az árulók szenvednek. Ide rejtették el előlünk, itt raboskodott Tigris és nem tudhattuk, hogy milyen állapotban vár ránk. Fel voltunk készülve a legrosszabbra.  Egy barlang bejárata előtt álltunk, a bejárat felett  kék-fekete kígyók tekergőztek, nehezen kibogozható feliratot formáztak "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!". Nem csodálkoztunk, Milánóban jártunk, és Milánói Hercegség címerállata a kígyó. Rögtön tudtuk, megérkeztünk a Pokol legmélyebb bugyrába, a kígyóverembe. Álnokságra, cselszövésre, hazugságra és szemfényvesztésre felkészülve léptünk be, és hogy elkerüljük az érzékcsalódást, befogott orral, szemünk eltakarva óvatosan lopakodtunk. Sajnos a fülünket elfelejtettük befogni.

– Már vártalak titeket! – Tigris olyan lazán fogadott minket, mint aki a jól megérdemelt villányi wellness üdülése közepén éppen a pincében piheni ki az exkluzív csomaghoz tartozó grátisz halánték- és genitális masszázs fáradalmait.

– Az jó, mert pont most érkeztünk – próbáltam leplezni a meglepetésemet. Viszont amíg ezt mondtam, ő ugyanezt mondta és vigyorgott közben. – Azt a kurva! – Mondtuk erre egyszerre, én és Tigris.

– Ne csináld ezt velem! – mutatott rám a jobb kezével, miközben én önkéntelenül ugyanezt csináltam, mondtam és mutattam. A többiek furcsán bámultak minket, Tigris elröhögte magát, én meg tanácstalanul álltam és a gondolataim ide-oda csapongtak, mint a mitévő legyek a vadnyugati tűzpárbajok előtt valaha. Ekkor Tigris elröhögte magát, én meg nem.

– Tudom, hogy meg vagy lepődve, jobb, ha nem leplezed – mondta.

– Mi a fasz van? – gondoltam, megszólalni nem bírtam. – Már bárki jobban tudja mit érzek, mint én?!

– Mi a fasz van? – kérdezte Tigris helyettem. – Már bárki jobban tudja, mit érez bombahoppa, mint bombahoppa? – tette hozzá, majd folytatta. – Pontosan erre gondolsz most, de az általam feltett kérdésben a már időhatározó melletti jelen idejű ige csupán az esemény jelenidejűségét jelöli, viszont a valós megtörténés idejét nem helyezi el időbeli koordináta rendszerben, mert számunkra minden most történik. Tudod, a jelen az sok kicsi most egymás után, ahol az előző mostok már a múltba sorolódtak, és a következő mostok még az idejükre várnak. Tudom, ez most kicsit zavaros, de nem annyira, hogy tankönyvet kellene belőle írni. Legalábbis nem most. Az egész sztorit beleírták utólag az életrajzunkba. Nem egy Odüsszeia hosszúságú sztori, de amíg vártam rátok simán kiolvastam az első kötetet, és hogy nagyobb legyen a meglepetés, betanultam a megnyitó párbeszédet.

– Ne mondd azt nekem, hogy meg van írva minden! – mondtam én és mondta Tigris is velem egyszerre. Komolyan fontolóra vettem a lehetőséget, hogy tényleg igazat mond.

– Tényleg igazat mondok, nézd csak itt van, ez az a könyv, Párhuzamos életrajzok a címe, mint az öreg Plutarkhoszé, csak nem ókori hősökről, hanem rólunk szól, vagyis VMC, mardel, bombahoppa és Tigris időutazását és életét taglalja. Tudod, ritka, hogy a  párhuzamosok, találkozzanak, hát még egyszerre négy! Nem csoda, hogy könyvet írtak belőlünk. Én már elolvastam az első kötetet, ami arról szól, hogy értem jöttetek. Itt van, nézzétek csak, legendák lettünk!

– Ne mondd már, az nem lehet, hogy meg van írva a sorsunk előre. Az fatalizmus! – mondtam egyre idegesebben, lehet, hogy gesztikuláltam is, mert Tigris elkezdett nyugtatni, egyszóval felkaptam a vizet.

– Ne kapd fel a vizet, és ne címkézz fatalistának! Címkézni nem szép dolog, bár esetemben hasznosabb, mint a body shaming – amikor ezt mondta, persze kihúzta magát, – inkább igyál egy sört, hosszú utat tettetek meg – mondta és felém nyújtott egy üveget, biztos gyanakodva nézhettem, mert nyugtatni kezdett.  – Nyugi ez nem idősör, hanem bombahoppa láger, ide az állatkertbe főzted direkt. Egész jó.

Belefáradtam, sok volt már nekem ez, fatalizmus és lágerek, látszik, hogy a történelem megismétlődik újra meg újra. Sosem tanul az emberiség a hibáiból?

– Ez az egész itt az internacionalizmus műve, igaz? – kérdeztem.

– Naná, ez az egész állatkert annak állít emléket, hogy juttatta a világot majdnem a pokolra az internacionále. Ez egy örök mementó. Még jó, hogy az emberi fajnak kialakult az immunitása a kék-fekete vírussal szemben. Persze időnként ránk fér az emlékeztető vakcina, és a te söröd is az immunrendszert erősíti. Olvasd csak el az üvegen a hátsó címkét!

Na jó, erre nem tudok nemet mondani – mondtam. De addigra sok volt már ez az egész, jobban hiányzott egy korsó sör, mint hogy a söröm összetételét tanulmányozzam. Erre megszólalt mardel is.

– Te, bombahoppa. Ha a könyvet az életünkről írták, akkor nem előre van megírva, hanem utólag! Ez nem lehet sem fatalizmus, sem futurizmus. Ez futur-turizmus, érted mire gondolok?

– Értem, de inkább mondd magyarul mardel, időutazás, így sokkal szebb, nem igaz? 

– Jaj már bombahoppa, unjuk a szóvicceidet, mi is fáradtak  vagyunk, fogadjunk, mindjárt benyögsz egy szakállas poént is – VMC is beszállt az irányba állításomra.

– Oké, ha te akarod! Két pont megy a sivatagban, az egyik pont megszólal, hogy hé te, mire a másik pont megszólal, hogy miért pont én. Várj csak, ez nem szakállas poén, inkább mondjuk így, két szakállas poén megy a sivatagban, az egyik a szakállát pödörgetve megszólal, hogy hé te, mire a másik megszólal, hogy miért po' én. Így már jobb? – éreztem, hogy lassan, de biztosan idegösszeroppanást fogok kapni. – Hagyjatok magamra mind!



Beszélhettem ezeknek, de hiába, hárman összekapaszkodva elkezdtek nekem énekelni, hogy Friends will be friends, Who wants to live forever, ami úgy kezdődik, hogy "There's no time for us"(időutazunk bazmeg!) és így tovább. A rögtönzött Laokón csoport két szélén Tigris és mardel még egy Mercury-s bajszot is imitált a mutatóujjával az orra alatt. Micsoda jövőkép! Az idő fogságában, ez lehet a performansz címe, gondoltam. Azt is gondoltam, hogy bazmeg, nem kicsit előreszaladtunk, oké, hogy könyvet írnak rólunk, de ezek már a filmzenét éneklik?

– Jól van, hagyjátok ezt abba, mielőtt meghatódok, ez kurva szentimentális. Nem bírom én ezt! Inkább húzzunk vissza a maszkulin jelenünkbe és folytassuk az Igazságmenetet! – mondtam nekik.

– Oké, főnök, mondjad, merre menjünk? – kérdezte mardel.

– Merre-merre, hova-hova? – most megfogtak, elkezdtem terelni. – Mikorra-mikorba, ez a kérdés. Meg hogy hogyan. Majd Tigris megmondja, ő olvasta a könyvet.

– Hiába, mondtam már, hogy csak az első kötet van itt, addig tart, hogy megtaláltok és végigtoljuk ezt fatalista dumát. – válaszolta vigyorogva Tigris. – Az a zárszó, hogy vége az első résznek.

– De ugye visszajutunk? – kérdezett közbe VMC.

– Nyilván, hiszen könyvet írtak rólunk – válaszolta mardel.

– Ez nem jelent semmit – szólalt meg Tigris. – Ezt a könyvet a távoli jövőben írták, mert benne van az, hogy hogyan jöttetek utánam. Vagyis még bármi történhet. Bármi bármikor.

– Figyeljetek csak, most rossz helyen vagyunk és rossz időben. Szerintem menjünk vissza Torinóba, először most, 2097-ben, akkor már jó helyen leszünk, de még rossz időben. Azután ott menjünk vissza a jelenünkbe a határra, akkor meg jó időben leszünk, de rossz helyen – mondtam. – Utána már csak  be kell fejeznünk a dicsőséges Igazságmenetet.

Innentől, ahogy elkezdtünk egyre több ingyen sört inni, felgyorsultak az események. A Dzsúszbemiaszarban egyáltalán nem marasztaltak minket, úgy mehettünk ki a Pokolból, hogy még az útra is adtak pár rekesz sört, tudták, nem odavalók vagyunk, nem akarták, hogy ott maradjunk. Mi meg nem akartuk, hogy marasztaljanak. Visszatérve Torinóba semmi más ötletünk nem volt, mint hogy annyi sört iszunk, amennyi csak belénk fér. Ha szerencsénk van, gondoltuk, lesz közte idősör is és visszajutunk a saját időnkbe. Nagyon sokat ittunk, de nem történt semmi különös azon kívül, hogy kifejezetten jól éreztük magunkat, és a Juventus himnuszt sokszor elénekelve (vagy inkább üvöltve, mint a sakálok) vagy álomba ringattuk magunkat, vagy beütött a filmszakadás. Esetleg mindkettő, bizonytalan vagyok, mert fingom sincs mi történt, még az is lehet, hogy elraboltak minket az ufók.

Arra ébredtünk, hogy a határon fekszünk az út mellett az árokban, majdnem ott, ahol eltűnt Tigris, és most mindenféle klímatüntetők Greta Thunberg maszkban az aszfalthoz ragasztják magukat.  Odamentem és határozottan megragadtam és megkérdeztem egyet, mi ellen tüntetnek, talán túl nagy az időutazás céókettőpotenciálja? Sok sört kell hozzá inni? Böfögtem is egyet rá, hogy tudja, igazi alfa vagyok. Furcsán nézett rám, kicsit megszeppent, de aztán összeszedte magát és beszédbe kezdett. 

– Négy és fél év múlva vége a civilizációnknak, és ti, felnőttek nem vesztek tudomást róla. Nem vesztek tudomást a számokról...

Ezen elgondolkodtam, Greta 2019-ben kezdett el jövendölni. Nyolc és fél évről beszélt. Ez a tüntető meg négy és félről hadovál. 

– Milyen év van? – kérdeztem.

– 2023! – ordította az arcomba.  – Neked sincs már öt év hátra!

Sokat sejtetően nézhettem rá, és bekérdeztem.

– Milyen hónap?

– Július! – üvöltötte és toppantott. Kettőt, hogy megszeppenjek. – Meghalsz, boomer!

– Az érdekes, mert most jövök 2097-ből. És nem boomer vagyok, hanem bombahoppa, Juventino. – Kihúztam magam. – Kár a gőzért, gyerekek! Mást etessetek a dumátokkal!

Ezzel otthagytam a tüntetőket, őrült egy kor ez is, de visszatértünk, úgy tűnik. Kicsit fájt a fejem, biztosan a jetlag miatt. Visszaértem a többiekhez és megszámoltam magunkat. Egy, kettő, három, négy. Jónak tűnik.

– Mindenki itt van? – tettem fel a kérdést miközben leporoltam a seggemet. 

– Úgy tűnik – válaszolta VMC, ahogy  körbenézett. Szakálla szürkéllett a portól.

– Itt és most? – bonyolítottam meg a kérdést.

– Ellenőrizzük le valahogy! – mardel is szürke volt, mint a szürke ötven árnyalatában pompázó szivárvány a ködben. Alig vettem észre.

– OK! Névsorolvasás! bombahoppa? – tettem fel a kérdést magamnak. Vigyázzba meredtem és rávágtam. – Jelen!

– ABC sorrendben haladunk – mondtam, majd hozzátettem, – mardel? 

– Jelen! – válaszolta mardel. Oké,  ketten már biztosan most vagyunk, gondoltam.

– Tigris? – kicsit bizonytalanul tettem fel a kérdést, emlékezve a kék-fekete csíkos lidércre.

– Jelen! – vágta vigyázzba magát Tigris. Porfelhő lengte körbe.

– VMC? – kérdeztem legvégül.

– Jelen! – csak úgy lengett a szürke szakálla.

– Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Grande Moggi Blog szerzők! – büszkén néztem végig a csapaton a rögtönzött beszédem közben. – Kijelenthetem, hogy a teljes legénység itt és MOST van! Visszatértünk! Az Igazságmenet folytatódik, irány Torinó!

– Oké, bombahoppa, de mi ez a sok szürke por rajtunk?

– Mi lenne, hát a hosszú út pora!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.