Michel Platini: Életem, akár egy mérkőzés
(részlet a könyvből)
Brüsszel, Heysel stadion, 1985. május 29. Elérkezett a nagy nap. Egy nagyszerű évad betetőzése a torinói Juventus valamennyi játékosa számára. Ha a jóisten is úgy akarja.
Az FC Liverpoollal kell megküzdenünk. Erős csapat. Az előző évben ők nyerték a Bajnokcsapatok Európa Kupáját az AS Róma ellen. Egy ütközetnek beillő meccsen, nagy döntőhöz méltóan, 4:3-ra.
Egész Itália értünk szorít, még a bajnokságbeli ellenfeleink is. Nekünk kell visszavágnunk a Róma vereségéért, éspedig szabályos, férfias küzdelemben.
Az összecsapás keménynek ígérkezik. Nagyobb különbséget, élesebb ellentétet elképzelni sem lehet annál, mint ami az angol és az olasz labdarúgók játéka, stílusa között fennáll. Akárha két szemben álló ideológiáról lenne szó. Ha valamiben, úgy csakis a szurkolóink szenvedélyességében fedezhető fel némi hasonlóság. E fanatizmus náluk jobbára ökölcsapásokban nyilvánul meg, mifelénk inkább abban, hogy a tifosik nem kímélik a hangszalagjaikat.
A Heysel - akár egy puskaporos hordó. Az olasz szurkolóké a Z, az angoloké az X szektor. E kettőt a közöttük lévő Y szektornak kell elválasztania, amely vélhetően a belga szurkolók részére van fenntartva. Általános gyakorlat ez az ilyen jellegű mérkőzéseken, és arra szolgál, hogy a két tábor összecsapásának elejét vegye. Akár a nagy óceánjáró hajók csomagterének megosztásánál, a cél itt is az, hogy a hajótörés - ez esetben a nyílt konfrontáció - megelőzhető legyen. Néhány korábbi verekedés a szurkolók egyes csoportjai között Brüsszel utcáin jelzi, hogy e megoldásra ezúttal igencsak szükség van.
Ezen a május 29-i, szerdai napon, egy órával a meccs előtt - még zakóban és nyakkendőben - lépünk ki az arénába, hogy a pálya talaját szemügyre vegyük. Ez a tifosik lelkes éljenzése s a Liverpool szurkolóinak hurrogása közepette történik. Ahogy ez már lenni szokott. Majd visszamegyünk az öltözőbe, hogy a fehér-fekete mezt magunkra öltsük. Néma csend, elmélyülten összpontosítunk valamennyien. A kupára gondolunk, az egyetlen trófeára, melyet a csapat még nem tudott megszerezni. Amely mintha életcélként lebegne megannyi szurkolónk előtt, célként, amiért élni vagy halni kell, ahogy az indulójukban éneklik.
A sorok egyre telnek. A Z szektort fehérfekete zászlók lepik el. Az X-ben a „red animals” - a Liverpool gátlástalan, fanatikus szurkolói - csatadalaikat fújják. Liverpooltól Belgiumig, a vonaton s az átkelőhajókon is éles szemű hobbyk gondoskodtak arról, hogy a huligánok szigorú megfigyelés alatt legyenek. Amint azonban Ostendében vagy másutt partot értek, a 20 000 brit szurkoló felügyelete nem volt kellőképpen biztosítva. A stadiont illetően bizonyára az volt az általános vélemény, hogy ott a kockázat minimális: a belgák részére fenntartott Y szektor, mely a két „ellenséges” tábort elválasztja, megfelelően betölti majd a vatta szerepét. A stadion kapuinál a kora délutáni órák óta sor került ugyan néhány elszigetelt csetepatéra, ezeket az illetékesek sajnálattal vették tudomásul. Korábbi, ugyancsak baljós előjelek: néhány huligán a kirakatot betörve szakszerűen kirabol egy ékszerüzletet. A zsákmány értéke tízmillió belga frank. Letartóztatásra nem kerül sor. A belga rendőrök felettébb tapintatosak.
Mialatt az öltözőben összpontosítunk, meg is telik a vattaként szolgáló Y szektor. Minden a legnagyobb rendben, legalábbis első pillantásra. Mindössze egyetlen apróság: a nézők helybeliek ugyan, csakhogy nagy részük vendégmunkás vagy áttelepült, éspedig Olaszországból. A Heysel jegyirodáiban a szervezőknek, enyhén szólva, nem voltak aggályaik; nem zavarta őket, hogy a tribün lelátóira Juventus-szurkolók kerülnek. S ami még súlyosabb: a „vörösök” - érthetetlen módon - jóval többen vannak, mint amennyi az X szektor befogadóképessége, s sehogyan sem tudnak ott összezsúfolódni. Jó részük ár alatt, olykor fillérekért vásárolt, hamis jeggyel érkezik, s a rend ily módon végzetesen s végképp felborul. Az alaposan besörözött, potyajegyes „vörösök” kizúdulnak, át a vattaszektorba. Oda tehát, amely, nem árt ismételni, tele van már „belgákkal”, valójában jóravaló olasz munkásokkal, akik a tribün alsó sorait foglalják el. Nagy részük békés családapa, egyikük-másikuk a gyerekekkel együtt érkezett.
Liverpool-szurkolók zsúfolódnak be tehát az Y szektor felső soraiba.
A Heysel X, Y és Z szektorait a helybeli-ek nemes egyszerűséggel vadak karámjának nevezik. Minthogy az ide váltott jegyek a legolcsóbbak, s a nagyszámú néző itt többnyire állni szokott. Vadak karámja . . . 19 óra 30-kor, félórával a kezdőrúgás kitűzött időpontja előtt el is kezdődik a mészárlás.
A vattaszektorban a gyújtószikrát kétségtelenül a szervezők bűnös könnyelműsége és tehetetlensége jelenti. A Liverpool szurkolói folyamatosan nyomulnak az Y és a Z szektort elválasztó rács irányába. Kidöntik e palánkot, s a szurkolóink szektorának felső részén kirobbannak az első öszszecsapások. A „vörösök” rátámadnak a „fehér-feketékre.” Zászlóik s a kidöntött rács nádjaival a kezükben rontanak rá a tifosikra. Akik közül a legelszántabbak egyegy ökölcsapással fogadják a „vörösöket”. Ám a vörös fergeteg hamar, igen hamar elsöpri őket.
Kitör a pánik. Hogy a „red animals” felülről ömlő szökőárja elől kitérjenek, az olasz szurkolók - a mélyben pázsitszőnyeget sejtve, s bízva abban, hogy a zuhanás kevesebb kárt tehet bennük - levetik magukat a tribünről. Odafent a magukból kivetkőzött támadók válogatás nélkül kaszabolnak, ütnek bárkire, aki mozog. A tifosik kétségbeesett menekülése, az általános pánik katasztrófába torkollik.
A folytatás - dráma, sőt tragédia. Ártatlan áldozatok tömegével, halottak - gyermekek és felnőttek, nők és férfiak - elkékült arcával a Heyselnek jelképként kell bevésődnie mindenki emlékezetébe. Jelképeként annak, hogy a labdarúgást, ezt a nagyszerű sportot hogyan szennyezheti be, hogyan becstelenítheti meg egy maroknyi, erőszaktól elvakult, elvetemült, részeg gazfickó. Olyanok, akiknek bizonyára közömbös mindaz, ami a pályán történik, s akiket a harc, az erőszak, a kiöntött vér tud igazán lázba hozni. A halál képe örökre rávésődött Brüsszelben, az átkozott Heysel stadion falaira.
Hogyan történhetett? Uram-Teremtőm, hogyan volt ez lehetséges? Az az alig húsz rendőr, akiknek az itt helyet kapott szurkolók szemmel tartása volt a feladata - s akiket a hirtelen kirobbant, véres fejlemények teljesen felkészületlenül értek -, a helyzet megítélésében ráadásul egy végzetes hibát is elkövetett. Feltételezve, hogy rendbontó szurkolók illetéktelen helyfoglalásáról van szó, makacsul arra törekedtek, hogy lezárják a kijáratokat, ahelyett hogy megnyitásukkal lehetővé tették volna a szektor kiürítését. A szurkolók tömege így a szektort oldalról lezáró betonfal, illetve azt a játéktértől elválasztó vasrács irányába préselődött. A feltarthatatlan áradat szó szerint a földbe taposta az oldalt s az alul állókat. A silány anyagból készült betonfal hirtelen leomlik, s az elszabadult, vak áradatnak a vasrács sem tud ellenállni: a rudak kidőlnek, csonkjaik szabályosan felnyársalják a rájuk zuhanó testeket. A véres események szörnyű tragédiában tetőződnek, ám a stadion többi szektorában senki sem sejti, hogy itt nem szurkolók csetepatéja, hanem valóságos mészárlás folyik. A helyzet tökéletes félreismerésére, az általános tájékozatlanságra jellemző, hogy a készenlétben lévő rendőröket a stadion bejáratainak ellenőrzésére vezénylik, épp e szörnyű eseményekkel egy időben.
Szervezett, gyors menekülésre nincs mód, a Z szektor az áldozatok véres kelepcéje lesz. A pániktól elvadult, hisztérikus törtetők áradata alatt immár több tucat test tornyosul. A nyílt kar- vagy lábtörés a legenyhébb sebesülések közé tartozik. A szektor alsó rácsa, mint valami véres szöges drót, okozza a legszörnyűbb pusztítást. Az őrült félelemnek kiszolgáltatott emberi lények e magmaszerű áradatában mindenki vakon hadakozik a túlélésért: üt és rúg, célzás, válogatás nélkül, jobbra és balra, előre és hátra, néhányan hatásosan, ám valamennyien teljesen kilátástalanul. Harmincnyolcán halnak meg néhány másodperc alatt. A futball szentélye egy mészárszék szörnyű látványát ölti magára. Az embernek eszébe ötlik az 1972-es müncheni olimpia, az a terrorakció, amelynek az izraeli olimpiai csapat tagjai estek áldozatul. Eszébe ötlik, ám itt másról van szó. Itt a részeg, vak, szervezetlen terror söpört el mindent, s oltotta ki azok életét, akik hittek a labdarúgásban.
A helyszíntől néhány méterre, a dísztribüntől balra a vöröskereszt öt embere elképedve és tehetetlenül szemléli az eseményeket. Karok nyúlnak feléjük, végső, reménytelen fohászai azoknak, akik számára immár nincs menekvés.
Körben, a Heysel arénájában az ötvenezer néző még nem fogja fel a katasztrófa valódi mértékét. Dudák, kereplők és indulók kakofóniája nyomja el a haldoklók velőtrázó sikolyát. A hangosbeszélők szünet nélkül nyugalomra intenek. Holmi egyszerű csetepatéra gondol mindenki; a brit szurkolók, mint köztudott, kissé szenvedélyesek.
Majd lassanként, hitetlenkedve, mintegy kábulatból ocsúdva a nézők felfedezik a borzalmat, a holttestek tucatjait, a szanaszét heverő, összegabalyodott sebesülteket.
A stadion valamennyi szektorába elvegyült tifosik bosszúért kiáltanak. A halottakban és sebesültekben a „vörösök” áldozatait látják, s bizonyosak abban, hogy a támadás a kisebbségben lévő honfitársaik ellen irányult. Rácsok rúdjaival felfegyverkezve akarnak megütközni a magukból kivetkőzött huligánokkal, akik palackokkal ütik a tehetetlen sebesülteket. A biztonsági erők megpróbálnak közbelépni, de nincs esélyük; a stadiont már-már elönti a „vörösöket” üldöző fehér-fekete áradat.
A két csapat játékosai ezalatt az öltözőben összpontosítanak. Semmi zaj, semmi hír nem érkezik hozzánk. A tragédia felettünk történik, az öltözőkkel szemközti kanyarban. Semmilyen hangfoszlány, a világon semmi sem érzékelhető belőle.
Francesco Morini, az egyik pályaedző hozza az első riasztó híreket. Összetűzésekről, verekedésről beszél. Tragédiára nem gondolunk. Eszünkbe sem jut, hogy azt képzeljük, olyan tragédia ismétlődik meg éppen, amely méreteit, az áldozatok számát tekintve a bradfordihoz hasonló. Két héttel azelőtt, 1985. május 11-én, az angliai Bradfordban, egy harmadosztályú bajnoki mérkőzésen a fából készült tribün leégett; ötvennégyen meghaltak, kétszázan megsebesültek. A huligánok bűnösségét ott nem sikerült egyértelműen megállapítani...
A csapat orvosa feldúltan lép az öltözőbe: „Sebesültek vannak. Halottak is lehetnek.” Nem akarok hinni neki, Rossi, Scirea s a többi játékos egyaránt hitetlenkedik. Vészcsengők zaja veri fel a folyosókat; orvosok, tűzoltók, rohammentők tülekednek, s botlanak egymásba. Eleresztett félszavak: „baleset”, „leomlott egy fal”.
Pontban 20 órakor Rothenbuller úr, az UEFA egyik vezető tisztségviselője jelenik meg az öltözőnkben. Halottsápadt, alig áll a lábán.
„A helyzet igen súlyos. Válságtanácsnak kell megvitatnia, hogy le lehet-e játszani a mérkőzést.”
A vélemények megoszlanak. Néhányan nem akarnak játszani. Tiltakozásuk érthető, ám hiábavaló, sőt veszélyes. Rothenbuller úr hozzájuk fordul, szavai szárazak, kimértek: „Ha Önök nem játszanak, akkor a mintegy harminc halotton kívül további, legalább száz emberélet forog majd kockán, itt a stadion körül.”
Mindannyiunkat elfog s hatalmába kerít az irtózat attól, hogy pályára lépjünk. Várjuk a hivatalos döntést. A tétlenség, a bezártság ilyen körülmények között elviselhetetlen. Néhányan elhatározzuk, hogy kiállunk a szurkolóink elé, hátha felmérhető a katasztrófa mértéke, s ki tudja, talán a kedélyek is lecsillapíthatók. Boninival, Scireával s néhány más játékossal együtt az áldozatok tribünje felé igyekszünk. A Heysel - akár egy kitörő tűzhányó. Egyszer csak a Z szektor túlélőinek csoportjában találjuk magunkat. Sebesültek, valamenynyien sokkos állapotban. „Bosszú! Gyilkosok! Nőket, gyerekeket öltek meg a vörösök! Bosszú!” Tomboló jajveszékeléssel vesznek körül bennünket. Könnyek szöknek a szemembe. Megnyugtató, vigasztaló, bátorító szavaim számomra is nevetségesnek tűnnek az ő fájdalmukhoz, szenvedésükhöz képest. Megragadják a karomat, könyörögnek, hogy ne játsszuk le a meccset. Már-már nekirontanak a „vörösöket” tőlük elválasztó gyatra rendőrkordonnak, hogy maguk vegyenek elégtételt. Torokszorító félelem attól, hogy az erőszak bármely pillanatban feltarthatatlanaul hatalmába keríti őket, a rettegés attól, nehogy a huligánokhoz hasonló, vérengző vadállatokká váljanak - mondatja velem: játszanunk kell. Csak így vehetjük elejét újabb haláleseteknek. Rajtunk áll, hogy a halottakat megbosszuljuk, éspedig a pályán, szabályos küzdelemben, hisz a szurkolók miértünk haltak meg.
Az egyetlen, az igazi kérdés, amely nem kerülhető meg: lehet-e nem lejátszani a mérkőzést? A Heysel továbbra is, akár egy rémisztő puskaporos hordó, a felkorbácsolt szenvedély, a gyűlölet, a bosszúszomj akár egyetlen jelre mindent elsöpörhet. Továbbra is fenntartom: ha valami, akkor csakis a játék csillapíthatja le a fehéren izzó szenvedélyeket.
Visszatérve a többiekhez, az öltözőbe, kétségbeesett kiáltások foszlányai visszhangoznak bennem: „Könyörgünk, ne játsszatok! Halottak vannak! Ne játsszatok!”.
A gyúrópadon ülve gondolkodni kezdek. Tanácstalan vagyok, de azt tudom, hogy játszani kell. Ez most több, mint egyszerű kötelesség, ez itt már-már küldetés. A mérkőzés elmaradása óhatatlanul kirobbantana valamit a bosszútól szomjazó tifosik és a már-már kijózanodó „vörösök” között, valamit, ami leginkább a fejvadászathoz lenne hasonló. A mérkőzés alatt viszont a szenvedélyek bennünk, rajtunk, nevetséges médiumokon összpontosulhatnak, s így a legrosszabb talán elkerülhető.
Tárgyilagos mérlegelésre nincs mód. Nagyfőnökünk, Giovanni Agnelli, a „condottiere” épp most hagyta el a stadiont, a végsőkig feldúltan. Számára a futball helyrehozhatatlanul zátonyra futott. . . Csak tőszavakban tudunk szólni egymáshoz, értelmetlen hangfoszlányokat mormolva. Amire emlékszem: Scirea, a csapatkapitány beolvasott a mikrofonba egy sebtében megfogalmazott felhívást, amely szurkolóinkat nyugalomra intette. Majd Trapattoni próbált ráhangolni bennünket a meccsre, a győzelemre. A győzelemre, amely kötelességünk, amelyre az áldozatok emléke kötelez bennünket.
Egy óra negyvenöt perces késéssel a mérkőzés elkezdődik. Az UEFA vezetői döntöttek így, s igazat adok nekik . . . A pályára érve az angolok és olaszok kerülik egymás tekintetét. Az angolok átérzik gyászunkat és fájdalmunkat, mi megértjük az ő szégyenüket. A mérkőzés lezajlik. A kilencven perc alatt rendszeresen ismétlődő rádióhivások riasztják a katonaviselt férfiakat, behívottakat és tartalékosokat, hogy vonuljanak a laktanyákba, illetve gyülekezzenek a Heysel kapuinál. A véres aréna körülzárt katonai objektum lesz. Baljósán morajló helikopterek szállítják a közeli kórházakba a sebesülteket, s felfegyverkezett rendőrök próbálják visszaszorítani a lelátóra azokat a szurkolókat, akik a pálya egy részét elfoglalták. Az éjszaka gyászfüggönyként ereszkedik a stadionra.
Maga a mérkőzés lezajlott, kemény, de nem durva, sőt, jó mérkőzés volt. Egyfajta eltökélt kísérlet arra, hogy a futball visszanyerje méltóságát. A sport rehabilitálása érdekében az egyetlen gesztus, amely akkor és ott megtehető. Ami ránk hárult, valamennyiünkre, liverpooli és torinói játékosokra, nem volt kevesebb, mint lemosni egyesek gyalázatát, s megmenteni mások becsületét; olyan gesztus, melyre az áldozatok emléke kötelezett bennünket. S a futball becsületének, rangjának visszavívása késztetett mindannyiunkat arra, hogy ott, azon a pályán megmérkőzzünk, s e tekintetben az a meccs jónak mondható. A Liverpoolnak nem volt komoly lehetősége, s a mérkőzés egyetlen gólja, melyet én szereztem, a torinóiak győzelmét jelentette, nekik juttatta a kupát. Utóbb sokat írtak arról a bizonytalan, határozatlan s nehezen értelmezhető kézmozdulatról, amellyel a meccset lefújó bírói sípszóra reagáltam. Nyilvánvalóan az örömnek, de főként az iszonyatos feszültség oldódásának, a megkönnyebbülésnek a gesztusa lehetett. Nem futottunk tiszteletkört a meccs után. Ehelyett az áldozatok szektora elé futottunk, hogy ott letérdelve mondjunk lelkünk mélyéből köszönetet. Köszönetet azért, hogy bosszúállás nélkül tudják elviselni kínjaikat. Hogy kitartottak a mérkőzés végéig. Hogy győzni tudtak, ők, velünk együtt.
A Bajnokcsapatok Európa Kupáját Jacques Georges, az UEFA francia elnöke, a kötelező külsőségeket mellőzve, az öltözők előterében adta át. Ugyanitt vettük át az érmeket. Hogy a kupával a kezünkben, nyertesként körbefussuk a stadiont? - ez szóba sem jött. Azon az estén, 1985. május 29-én nem voltak nyertesek; csak vesztesek voltak, vesztesek, akik megpróbálták megóvni a látszatot. Vesztesek, akiket letaglózott a gyalázat. Vesztesek: a közönség, a két csapat, a futball.
Később, a sajtóértekezletre igyekezve szembetalálkoztam az angol játékosokkal, Dalglishsal, Neallel s a többiekkel. A mészárlásban természetesen semmi részük sem volt, mégis lehajtott fejjel vonultak. Mintha iszonyú súlyokat cipelnének, úgy viselték a szörnyű terhet, a huligánok tettének szégyenét. S ami engem illet, ekkor számoltam le egyszer s mindenkorra egy korábbi elképzeléssel: úgy terveztem, hogy 1986 júniusa, szerződésem lejárta után talán Angliába szerződöm. Nem, ez az, amit immár semmiképp sem fogok megtenni. Mi késztetett erre a felismerésre? Ez a soha nem feledhető brüsszeli este. Az emberek, akik itt lelték halálukat. Az olasz szurkolótábor, amely soha nem bocsátana meg egy ilyen lépést. S Francesco Platini, piemonti kőműves, a nagyapám.
(Megjelent: Rakéta Regényújság XV/47. 1988, Szilágyi András fordítása)
